A megjelenés alatt álló II. kötet egyes részei az Orvosi Hetilap (Ralovich, 2013.) folyóiratban megjelent levelemben olvashatók. További részleteket a MTA által Budapesten 2013. október 18-án rendezett konferencián adtam elő. Megint más részeket a PTE-ÁOK 2014. február 10-ei Tudományos ülésén Pécsett mondtam el.

Az említettek során jöttem rá arra, hogy nemcsak a betegségek előfordulásának történetével, hanem az orvosi szavaink eredetével is szükséges foglalkozni.

Egy nép szavainak megmaradására két lehetőség van. Az egyik az élő beszéd, a másik az írásbeliség. A Czeizel Endre könyvében leírtakat is figyelembe véve „Az eredetileg az európai nagyrasszhoz tartozó ural-altáji népcsalád urali ágából” származunk. Őseink az Ural- hegységtől keletre Nyugat-Szibériában éltek. E népcsoportot a finnugorok és a szamojédek alkották Kr. e. a VI-IV. évezredben.

Erről a területről jutottak el őseink hosszú évszázadok alatt, a 800-as évek végén, a Kárpát-medencébe. Hogy mikor keletkeztek a szavaink azt nem tudom. Írásbeliségünk viszont 1000 és 1010 között született meg, azaz addig csak az élő beszéd tartotta szavainkat életben.

Azért, hogy szavaink korára és eredetére következtetni tudjak szükségessé vált azok történeti-etimológiai vizsgálatával kapcsolatos eredmények áttekintése. Ebből a szempontból főleg „A Magyar nyelv történeti-etimológiai szótára” (Budapest, 1967.) c. alapműben leírtakra támaszkodom. Az alább bemutatásra kerülő példák nem ölelik fel az összes vonatkozó szót, csak ízelítőül szolgálnak. Ezek az információk azért jelentősek, mert segítségükkel következtetni lehet arra, hogy a vizsgált témaköröket illetően a különböző korokban, milyen lehetett népünk tudása.

Jelenleg úgy tűnik, hogy az élettel, az egészséggel, a betegségekkel és a gyógykezelésekkel kapcsolatos tudásunk és szavaink több forrásból táplálkoznak.

Az első csoportba az ősi ázsiai és finnugor eredetű szavaink tartoznak, amelyeket a sámánok/varázslók, a népi gyógyászok, a bábák, a kenceficélők s népünk használt és így maradtak meg. Pl.: agy, alszik, álom, ápol, árt, ártalom, bél, bőr, epe, fej/fő, féreg, hal, halál, hideg, jó, jobbulás, kenyér, láb, lék, lép, mag, máj, mell, méreg, mony, mos, nyal, nyál, nyel, nyelv, (be)olt, orr, reszket, savanyú, szar, süly, szül, tetem, tetű, tőgy, tüdő, vaj, vese, vér, vész/veszett, víz, stb. Ezek mellett itt kell még megemlítenem az ősi hangutánzó szavainkat is: Pl.: fing, forr, fos, kehes, keserű, kéj, köhög, köp, okádik, stb.

A második csoportba tartoznak a jövevényszavaink. Ezek két alcsoportba oszthatók.

Az a. kategóriába azok sorolhatók , amelyeket az elmúlt évszázadokban a különböző népektől (török, szláv, stb.) esetenként vettünk át és amelyek általában „népi” eredetűeknek tarthatók. Ezek pl.: a bolha, bolond, bor, borbély, borsó, bűz, erjed, erő, giliszta, gomba, görcs, gyomor, himlő, húgy, kolbász, kovász, kór, köpöly/köpölyöz, kumisz, medence, méh, ok, penész, pokol, ragya, sajt, sav, skarlát, sör, stb.

A b. csoportba azok a klasszikus tudományokat reprezentáló görög és latin szavaink oszthatók, amelyek a 982 után (de lehetséges, hogy már azt megelőzően is), hivatalosan először Géza (de talán már Taksony is), majd Szent István hívására hazánkba érkezett bencés szerzetesekkel (vagy külföldön tanult honfitársainkkal?) írott (vagy tanult) formában kerültek hazánkba . Ilyenek pl.: kolera, kólika, lepra, medicina, pestis, továbbá a ma is használatban lévő többi görög és latin orvosi szavunk. (Az V. századtól kezdve népünk között járt bizánci szerzetesek ilyen jellegű tevékenységére vonatkozó írott adatot nem ismerek.)

A harmadik csoportba a jelenleg is ismeretlen eredetű szavaink sorolhatók. Pl.: atka, beteg, dög, has, fasz, genny, gyík, gyúl, gyullad, must, nadály, nyak, orvos, takony, tör, törés, üszög, vak.

(Itt említem meg, hogy voltak akik az állatorvoslással kapcsolatos szavainkkal foglalkoztak (Pl.: Csősz Gyula, Magyary-Kossa Gyula, stb.). Az e témával kapcsolatos jövevényszavakat is tanulmányozták (Pl.: László Ferenc, Magyary-Kossa Gyula, stb.). Szerintem ezek a szavaink is az előbb említett három csoportba sorolhatók.

Nyelvemlékeink nagyrészt latin nyelven kézírással készültek. Ezekben jelentek meg először a magyar szavak és mondatok, a nyelvi szórványok. Szakértők szerint a nyelvemlékes időszakunk kezdetétől egészen 1150-ig mintegy 50 darab szórványemléket tartalmazó oklevelünk maradt fenn. Ezek az írott emlékek rögzítették, őrizték meg egyes szavainkat először.

Egyébként az első kézzel írott terjedelmes magyar nyelvű szöveg “A Halotti Beszéd és Könyörgés” (1192 és 1195 között), az első vers az „Ómagyar Máris siralom” (1300 körül); az első nem teljes magyar nyelvű Biblia fordítás az ún. „Huszita/Ferences Biblia” (1416-1436 között), melyet később átmásolták a „Bécsi- (1450), a Müncheni- (1466), majd az Apor-kódexbe” (a XV. sz. vége) és még más kódexekbe is, továbbá az első magyar nyelvű könyv az ún. „Ehrenfeld-/Jókai-kódex” 1450 körül látott napvilágot.
Összefüggő szövegben orvosi szavak, nagyobb mennyiségben, az 1400-as évek első harmadától létező, magyar nyelvre fordított „Bibliáinkban” olvashatók, mert a fordítók a Jézus és az apostolai által végzett gyógyító tevékenységekről szóló részeket is átültették a magyar változatokba.

Valószínű azonban, hogy ezek a szövegek már korábban is léteztek magyarul, mert a szerzetesek a bibliai történeteket már évszázadok óta anyanyelven tanították népünknek a templomokban, csak abból az időszakból még nem maradtak fenn írásos emlékek és akkor még írott „tananyag” is alig volt vagy ami volt az is feltehetően latin nyelven készült. Ezzel magyarázható az is, hogy ezen időszak oktatása a memorizálásra épült.

Magyar szavaink, szisztematikus formában, a különböző szószedetekben (Besztercei, 1395, Schlägli, 1410, stb.) szerepelnek. Az utóbbiban már több mint 150 emberi testtel kapcsolatos (anatómiai) szó olvasható. Ezek az összeállítások a későbbi latin-magyar szótáraink előfutárainak tekinthetők.

A bizonyítékok azt igazolják, hogy anyanyelven írt naptárunk az 1400-as évek elején már volt. Majd következtek a külföldiek által készített szótárak (Calepinus, 1502; Murmelius, 1533; Nürnbergi Szótár?, ?), amelyek azért érdekesek számunkra, mert ezekbe később honfitársaink magyar szavakat, értelmezéseket is beírtak (Pesti Gábor, 1538; Laskai Csókás Péter, 1585, stb.).

Ezek mellett az 1400-as évekből maradtak fenn az első egészséggel és betegségekkel is kapcsolatos írott imák és ráolvasások. Bizonyos, hogy ezek is már léteztek korábban is, a bibliai szövegekhez hasonlóan, csak írott emlékünk korábbról nincs.

A jelenleg ismert első magyar nyelvű orvosi rendelvény 1416 előtt íródott.

Az 1488-ból ránk maradt “Bagonyai ráolvasások” a ma ismert legkorábbi ilyen típusú mondókák.

A Peer-kódex 1526 előtt készült magyar nyelven liturgikus célból. Két betegséggel kapcsolatos ima is olvasható benne. Az egyik a „dögh halálról való ymadság”, a másik a „Contra Febris” c. viseli. A kódexben a vallásos szöveg mellett, kalendárium is van. Ugyancsak ebben az időszakban használták a „Superstitiosa Equi Curatio” c. Szűz Máriához szóló imádságot is.

A St. Andrews Egytem (Egyesült Királyság) könyvtári listája szerint 1530 és 1600 között 12 magyar szerzőtől és Murmeliustól Krakkóban 27 magyar nyelven írt könyvet adtak ki! Ezek között volt: vallásos tárgyú, Biblia, kalendárium és nyelvtan könyv. Ezekben is lehetnek orvosi szavak.

Jelenlegi ismeretem szerint az első, mindjárt négy részes orvosi szakmonográfiát magyar nyelven Balsaráti Vitus János írta „A magyar chirurgia, azaz …” címen, talán 1571 után. Ez az anyag azonban csak kéziratban létezett és az idők folyamán, valószínű, elveszett úgy, hogy a tartalmát ma nem is ismerjük.

1572 egy jelentős időpont, mert akkor adta ki Egyedúti Gergely a magyar nyelvű nyomtatott „Kalendáriumát” Bécsben, amely fordítás. Ez egy Csízió-típusú kalendárium, amelyben a naptár mellett, különböző más témák is olvashatók. Jelen tudásom szerint ez az első létező magyar nyelvű népművelő és fertőző betegségekkel is foglalkozó mű.

Hogy 1572 előtt magyarul milyen orvosi szavakat használtak elődeink, azt a már említett történeti-etimológiai kutatások eredményei és a felsorolt nyelvemlékeinkben talált szavak és mondatok alapján sejthetjük. Az első összefüggő, bizonyító szöveget Egyedúti műve tartalmazza.

Egyedúti írása után Lencsés György az „Emberi testnek betegségeiről való orvosságai azaz Ars medica” c. 1577-ben készült hatalmas 6 részből álló monográfiáját ismerem. Szakembereink szerint Lencsés ezt a művét külföldön írt könyvek fordítása alapján készítette.

Ezzel egy időben, 1578-ban készült el Mélius Juhász Péter „Herbárium. Az fáknak és füveknek nevekről …” c. botanikával, gazdasággal és orvostudománnyal is foglalkozó könyve.

A Nyugat-Magyarországon élő Frankovith Gergely medicus pedig 1588-ban adta ki a “Hasznos és fölötte szükséges könyve…” c. munkáját, amelyben betegségekkel, azok gyógyítására használható növényekkel és állati eredetű termékekkel foglalkozott.

1591-ben készítette el Pechy Lukács a “Keresztyeny Szüzeknek Tiszteséges koronaia…” c. növényekkel és koszorú kötéssel foglalkozó szimbolikus erkölcs-botanikai könyvét, melyben a növények gyógyhatásával is foglalkozott. Ebben a könyvben szerepelnek először növényrajzok. Ezen kívül magyarra fordított és kiadott egy Csízió típusú naptárat is 1579-ben.

Az első hazánkban írt, nyomtatott és létező magyar nyelvű Csízió naptárat 1592-ben Kolozsvárott Heltai Gáspár nyomdájában készítették el. Ezt követően ilyen típusú Csíziók 1904-ig készült. Ezekben mindig volt több-kevesebb emberek és állatok egészségével és betegségeivel foglalkozó szöveg is.

Mivel Balsaráti Vitus János már említett magyar nyelvű munkája terjedelme nem maradt el az akkori latin nyelvű orvosi munkák méretei mögött, ezért az is feltételezhető, hogy az általa anyanyelven írt szakkönyv színvonala is hasonló lehetett a latin nyelvű hazai és külföldi alkotásokéhoz. Ez az állításom érvényes Lencsés György és Mélius Juhász Péter munkája esetében is.

A latin nyelvű írásbeliségünk megmaradt és jelenleg ismert első olyan képviselője, amelyben orvosi szavak is találhatók, Szent Gellért műve 1042-ből. A „Deliberatioban” a következő szavak olvashatók: pestis, lepra, epilepsziára utaló kórkép, pszihés betegségek, meddőség, csonttörések, fulladás, medicus, orvoslás, chirurgia, süketség, vakság, gyógyszertár, patika, mérgek. E tankönyv után még az alábbi latin nyelvű írásainkban olvashatunk egészséggel és betegségekkel (is) foglalkozó szövegeket.

Az első közegészségügyi jelentőségű rendelkezés Szent László (1077-1095) idejében jelent meg, melynek értelmében a halottakat a templomok köré kellett temetni.

A bencések 1192-ben készítették a Pray-kódexet, amelyben az életmód vonatkozásában találunk tanácsokat. Ezek evésre, ivásra, fürdésre és köpölyözésre vonatkozó szabályok, valamint az, hogy mikor mitől kell tartózkodni.

1376-ban Pozsonyban rendeletben szabályozták a mészárosok és a pékek kötelmeit. Bevezették a húslátók intézményét és előírták a vizsgálók feladatait.

A “Budai törvénykönyvben” értékes információk találhatók a chirurgusok, a patikusok, a hentesek, a halárusok és a pékek tevékenységét szabályozó előírásokban, melyeket 1244 és 1421 között jegyeztek le.

A kódexmásoló Aranyasi Gellértfi János a róla is elnevezett „Directorium striganiense…” c. kódexet 1473-ban másolta. Ebben található az “Incipit tractatulus de regimine pestilencie” c. rövid pestis-fejezet, mely külföldi mű(vek?) alapján készült és a jelenleg ismert első hazai tractatus.

Ezt követték a fiumei születésű Bagellardus Pál gyermekgyógyászattal kapcsolatos 1471 és 1538 között külföldön megjelent munkái.

Közben Hess András 1473-ban kinyomtatta az első magyar könyvet, a latin nyelvű „Chronica Hungarorumot”, melyben orvosi és egészséggel összefüggő kifejezések is olvashatók.

Ugyanebben az időszakban írta meg Temesvári Pelbárt ferences atya a „Secundus liber rosarii theologiae” c. művét. Ebben a betegségekről, a tetvekről és a serkékről, valamint a gyógyhatású növényekről és szerekről is olvashatunk.

A Nagyszeben is élt Saltzman János 1510-ben tette közzé a pestis elleni védekezéssel kapcsolatos ismereteit, melynek alkalmazásával a város lakóinak életét, az akkori járvány során megmentette.

Majd elkészült Hagymási Bálint/Valentinus Cybeleius Varasdiensis pécsi püspök „Opusculum de laudibus et vituperio vini et aquae” címen írt munkája Hagenauban 1517-ben, melyben a bor és a víz fogyasztásával foglalkozott.

Az erdélyi szász Kyr Pál tollából 1551-ben született meg a „Sanitatis studium …” c. tankönyv, melyben a szerző részletesen taglalta a helyes életvitel elveit, hangsúlyozva a levegő, az étel, az ital, a mozgás, a pihenés, az álom, az ébrenlét, a kiürítés, a feltöltés és az érzelmek jelentőségét.

A Sárospatakon oktató Balsaráti Vitus János 1564-ben készítette el a „De remediis pestis prophylacticis” c. írását.

Zsámboki János/Sambucus 1574-ben állította össze Vegetius kézirata alapján a „Mulomedicina” c. állatgyógyászati szakkönyvet latin nyelven Bázelben. Ez az első magyar szakember által kiadott ilyen témájú mű.

A Brünnben élő Kolozsvári Jordán Tamás pedig 1576-ban nyomtatta ki a „Pestis phaenomena” c. nagyszabású művét Frankfurtban, majd 1580-ban pedig a syphilissel kapcsolatos írása jelent meg ugyanott.

A Sárospatakon évekig működő Szikszai Fabricius Balázs 1576 előtt írta meg „Nomenclatura seu dictionarium …” c. munkáját, amely 1590-ben a halála után jelent meg Debrecenben és amelyben természet-tudományos ismeretekkel kapcsolatos szavak is olvashatók.

Összefoglalva elmondhatom, hogy az élettel és az orvoslással kapcsolatos szavaink egy része a kezdetektől folyamatosan él. Ezeknek, az idők folyamán, több más szavunkhoz hasonlóan, a formája és a jelentése változhatott. Olyan szavaink is lehettek, melyek kihaltak. Attól az időponttól kezdve, amióta a különböző jövevény, közöttük a görög és a latin szavak is, megjelentek hazánkban, egyrészt azok elfogadása és használata, másrészt az eddig nem ismert szavak fordítása is megindult.

A honfoglalás-körüli és az azutáni időszakban Európában latin nyelven oktattak és a tankönyvek nagyon hasonlóak voltak, mert 1455 előtt azok csak kézzel másolás útján terjedtek. Ezért azt gondoljuk, hogy a hazai magyar orvosi nyelv és tudás mindenkori színvonala, a saját népi gyógyászatunk ismeretei mellett, attól is függött, hogy, az abban az időszakban, „csúcsszínvonalat” képviselő klasszikus (görög-, latin- és egyéb nyelvű) ismeretek milyen mértékben „fertőzték meg” az adott személyt, és hogy az illető milyen fordítói képességekkel rendelkezett.

Dr. Ralovich Béla