Előző gyermekét a Szt. Imre kórház szülészetén hozta világra. Nem ismerte közelebbről a kórházat, viszont nagyon megbízott az orvosában, aki itt dolgozik. Az orvosával nagyon elégedett volt, a kórházzal kevésbé. A dokira most, a második gyermek világrahozatalánál is számít, ellenben azon kombinál, hogyan tudna hazajutni minél gyorsabban a kórházból, a megnyugtató, harmonikus, otthoni körülmények közé.

A kötelező három nap, melyet bent kell tölteni, számára kínszenvedés volt. A közös kórterembe látogatók nem mehetnek be. Ez az ésszerű rendszabály neki inkább kellemetlenséget okozott. Mivel segítség nélkül csak nagyon nehezen tudott felkelni az ágyból, a rokonok csak távolról, illetve gondolatban tudtak segíteni neki. Ki volt szolgáltatva a mindig rohanó nővérkéknek, a kórházi kosztnak, és a túlságosan harsány szobatársaknak. Szíve szerint otthon lábadozott volna békében.

Végkövetkeztetésként megállapítja, hogy semmiképp sem szeretné kockára tenni sem a baba, sem a saját egészségét, ezért az otthonszülés számára nem jön szóba. Szóba jönne persze, ha a dolog szabályozott körülmények között zajlana, és nem lenne illegalitás íze a dolognak, hanem korlátok közé terelt, bevett gyakorlat lenne, nem kéne hősnek éreznie magát annak, aki e mellett a megoldás mellett dönt. Úgy gondolja, a hazai viszonyok között a teljesen egészséges babáknak és mamáknak biztosítani kéne a választás lehetőségét. Ha valaki úgy dönt, hogy nem tart igényt a kórházi kezelésre, mehetne szépen haza, a védőnő és a doktor néni pedig megnézné a babát, illetőleg háznál adná be a kötelező oltást, amelyet egyébként a kórházban kap meg a kicsi. Barátnőm szerint, ha ez „más országokban” megvalósítható, akkor egy kis szervezéssel ez nálunk is megoldható lenne. A végeredmény pedig természetesebb hangulatot biztosítana a gyermekszülésnek, ami nálunk még mindig betegségszámba menő, kórházi esemény.

Nem tudom, az olvasók mit gondolnak erről, én a magam részéről valószínűleg szerencsés voltam. A János kórház is kórház, de benyomásaim a szülészetről elég pozitívak voltak. Nem volt betegség feeling, sőt. A sok eufóriában lévő kismama valamilyen sajátos, kollektív boldogságot sugárzott. Az, hogy a kicsit éjszakára a „bébi részlegen” tudtam hagyni, biztosította, hogy egy kicsit regenerálódjak és kipihenjem magam a hazamenéshez. Ami pedig a kosztot illeti, jólesett, hogy valami meleget ehetek, amit ráadásul nem nekem kell megalkotnom a konyhában…(Oké, nem vagyok egy nagy ínyenc, az igaz.) Ha őszintén belegondolok, lehet, hogy a második gyerekkel már nem kéne nekem sem a kórházi tartózkodás, hiszen már mindent tudok? Tudom, hogy kell pelenkázni és szoptatni, tudom, „mi vár rám”, nem kell alapvető dolgokat huszadszor is megkérdeznem, és ellesnem a helyes bébi öltöztetési metódust.

Barátnőm szerint semmi sem pótolhatja azt a bensőséges nyugalmat s biztonságot, amelyet a család és az otthon tud nyújtani az újszülöttnek és a kismamának. Egyetértek vele. Közben viszont az is megfordul a fejemben, hogy ha eltekintünk a kórház negatív felhangjától, akkor biztonságos körülmények között tölthetünk el három napot. E három napban alapvizsgálatokat végeznek el, és az elsőgyermekes anyukákat felkészítik a teendőikre (jó esetben), esetleg megnyugtatják őket (remélhetőleg), hogy minden szuper és ők mindent jól csinálnak (ha minden klappol), és egészségileg is rendben vannak, mehetnek haza. Szóval a három nap sok is meg kevés is. Vannak olyan országok, ahol lehet, hogy örülnének egy napnak is, mert az alapellátás is akadozik. Máshol pedig ésszerű és praktikus indokok alapján, amint lehet, „kidobják” a kismamákat.

Szemethy Orsolya