A vízbázis lehet felszíni (megfelelő tisztaságú folyó, tó) és felszín alatti. Mindkét vízbázis rendelkezik előnyökkel és hátrányokkal.

A felszíni vízbázisok hozama (1 perc alatt kivehető mennyiség) általában nagyobb, mint a felszín alattiaké. Hátránya, hogy vize további tisztítást igényel, amelynek nagy a költségigénye. A felszíni vízbázisokat nagyvárosok vízellátásához veszik igénybe. A felszín alatti vízbázisok sem egységesek, mivel a földkéregben egymást váltogatják a vízáteresztő (kavics, homok) és vízzáró rétegek.

Az első vízzáró réteg feletti vizet talajvíznek nevezzük. Az 1970-es évekig Magyarországon a falusi lakosság nagyobb része talajvizes kutakból nyerte az ivóvizet. A talajvizes kút vízhozama csapadékfüggő és általában egy család és annak gazdasága ellátását szolgálta. Átlagos mélysége 8 méter.

Az 1960-as évek végéig ezek a kutak elfogadható minőségű vizet adtak, amennyiben az árnyékszék, valamint a trágyadomb a kúttól 15 méterre volt elhelyezve, továbbá a kút környékét úgy alakították ki, hogy a nagy esőzések idején se csorogjon bele csapadék. A rendkívüli esőzések után a kutat kimerték, a fenékiszapot eltávolították és a vizet klórmésszel fertőtlenítették. Ezek a kutak a legjobb karbantartás mellett sem voltak teljesen kifogástalanok és nem véletlen, hogy a falusi családokban a gyermekek 2-3 éves korukig csak forralás után kaptak vizet. A csecsemőhalálozás kiváltásában szereplő úgynevezett bélfertőzések egyik terjesztőjeként szerepeltek.

Az ásott, talajvizes kutak további vízminőségromlását az iparszerű állattartás (nagy mennyiségű trágyalé) és a műtrágyák használata idézte elő az 1960-as évek közepétől. A talajvizes kutak vize ritka kivételtől eltekintve ivóvízül ma már nem használható fel, de öntözésre alkalmas.

A felszín alatti vízbázisok másik csoportja a védett vízadó réteg. Ez azt jelenti, hogy két, vizet át nem eresztő agyagréteg között vastag kavics-, homokréteg található, amely vizet tartalmaz. Víznyeréskor átfúrják az agyagréteget (esetenként több agyagréteget is) és ezek alól nyerik a vizet. Mivel ez 50-200 méter, de néha ennél mélyebben is található, ezt a mélységet fúrással lehet elérni, ezért ezeket a kutakat más néven mélyfúrású kutaknak is nevezik. Az ilyen kutak másik neve az artézi kút. A mélyebb réteg megfúrásakor a víz a felszín felé tör. Ha a felszín fölé emelkedik a víz szintje, azaz magától folyik, pozitív artézi kútról beszélünk. Ha csak megközelíti a felszínt, de szivattyúval kell kiemelni, negatív artézi kút a neve.

A védett vízadó rétegben található vízbázisok vízgyűjtő területe 10-100 kilométerre is lehet a kiemelés helyétől, ezért ezek a vizek nagyon tiszták. További tisztítást, fertőtlenítést nem igényelnek. Hátrányuk, hogy vízhozamuk korlátozott és csak kisebb településcsoportok ellátására használhatók.

A vízbázis különleges formája a parti sávra telepített kútrendszer. Ennek lényege, hogy egy nagy vízhozamú folyó partjától 100-150 méter távolságra kutakat fúrnak. Ez a réteg általában hordalékos, kavicsos réteg. A folyó vize 100-150 méter talajban történő szivárgása során teljes mértékben megtisztul. A talajvízre telepített kutak egyesítik a védett vízadó réteg és a felszíni vizek vízbázisainak előnyös tulajdonságait, azaz nagy vízhozamúak és megfelelő tisztaságúak.