Elsőként a XVII. század közepén Thomas Willis angol orvos és természettudós, a királyi akadémia tagja ismerte fel, hogy a bő vizelet néha édes ízű. Hogy jött rá? Hát megkóstolta! Az ízlelés akkoriban fontos orvosi módszer volt. Ő adta a ma is használatos diabetes mellitus vagyis "mézízű" bővizelés elnevezést a cukorbetegségnek.

A későbbiekben rájöttek arra, hogy az édes ízt cukor, méghozzá szőlőcukor (glukóz) okozza. Nemcsak a vizeletben, de a vérben is kimutattak nagyobb mennyiségben cukrot. Ez arra utalt, hogy a cukorbetegség nem elsődlegesen a vese betegsége.

A hasnyálmirigy (pancreas) részvétele a diabéteszben a múlt század közepén vetődött fel először. Ekkor Richard Bright, Viktória királynő orvosa a cukorbetegek boncolásakor a hasnyálmirigyben kicsiny kristályokat és apró köveket írt le.

1869-ben egy orvostanhallgató, Paul Langerhans a hasnyálmirigy külső elválasztású részétől egyszerű szövetfestéssel jól elkülöníthető "szigeteket" írt le. A kb. 80 grammos emberi hasnyálmirigy csak mintegy 3%-át alkotó szigetek jelentősége akkor még nem volt világos.

1889-ben Oskar Minkowski, Joseph von Mering a hasnyálmirigyet kutyából kioperálták, és figyelték, mi lesz a sorsuk. A kutyák nagyon sok vizet ürítettek és hamarosan elpusztultak. A legenda szerint egyszer véletlenül az egyik kutya a laboratóriumi asztalra vizelt. Beszáradás után édes fehér por maradt az asztalon, ez szőlőcukornak bizonyult. Ezzel bebizonyosodott, hogy a hasnyálmirigy termel valamilyen anyagot, ami a cukoranyagcserét befolyásolja.

1900-ban az orosz Szoboljev lekötötte a kísérleti állatokban a hasnyálmirigy kivezetőcsövét, melyen keresztül az emésztéshez szükséges váladékot a bélbe üríti. A hasnyálmirigy, mint a boncolásnál kiderült, elsorvadt, de a kutya mégsem lett cukorbeteg. A hasnyálmirigymaradék szövete Langerhans-szigeteknek bizonyult. Így derült ki, hogy a hasnyálmirigy mely része termeli a vércukorcsökkentő anyagot. A felfedezés nem vált közismertté, mert a kutató oroszul írta le.

1901-ben az amerikai Eugene Opie emberi boncoláskor kimutatta, hogy a hasnyálmirigy szigetei cukorbetegeknél elsorvadnak. Az előbbiek alapján már a század elején Edward A. Schafer a hasnyálmirigy "szigetei" által termelt vércukorcsökkentő anyagot a latin insula (sziget) szóból származtatva inzulinnak nevezte el.

Charles Best és Frederik Banting (jobbra) azzal a kutyával, melyet elsőként sikerült inzulin kezeléssel életben tartani. Banting a felfedezésért l921-ben Nobel-díjat kapott, míg Bestről a díj odaítélésekor megfeledkeztek.

Annak ellenére, hogy tudták, mit és hol keresnek, az inzulinhiány miatt halálos fiatalkori cukorbetegség gyógyítására alkalmas hatásos anyag előállítására azonban még várni kellett. Kb. 20 év múlva egy fiatal torontói ortopéd sebész, Frederick Grant Banting ugyancsak lekötötte kutyák hasnyálmirigyének kivezetőcsövét, várt egy hetet, míg a mirigy elsorvadt, majd leölte az állatokat és a hasnyálmirigy maradványából pépet készített. Azután ezzel az anyaggal kísérletezett, az akkor még csak 21 éves orvostanhallgatóval, Charles Herbert Besttel együtt. A hasnyálmirigy-kivonatból történő befecskendezés után egyébként halálra ítélt, cukorbeteg kutya nem pusztult el, sőt, a vércukorértéke azonnal csökkent. Egyetlen hasnyálmirigy-kivonat azonban csak néhány napon keresztül volt képes a kutyát életben tartani.

Banting valahol olvasta, hogy a magzati (embrionális) hasnyálmirigy emésztőnedveket termelő külső elválasztású állománya még alig fejlődött ki, a Langerhans-szigetek pedig már jól fejlettek. Vágóhídról szereztek be magzati (embrionális) hasnyálmirigyet, amiből már megfelelő mennyiségű inzulint tudtak előállítani. A szer biztonságosságának meghatározására először önkísérleteket végeztek. Egymásnak adtak a kivonatból. Mai szemmel nézve bizony nagy szerencséjük volt, több inzulint adva vércukoresés, kóma is kialakulhatott volna.

1922 januárjában az életveszélyes állapotban lévő Leonard Thomason volt az első beteg, aki bőr alá adott injekció formájában inzulinkezelésben részesült. A siker teljes volt, a beteg vércukra azonnal csökkent és néhány hét múlva otthonába távozott. A torontói kutatócsoport harmadik tagja James B. Collip, a kezdetben heves helyi reakciók miatt kidolgozott egy módszert a hasnyálmirigy-kivonat további tisztítására. Ezután 1923-tól világszerte lehetségessé vált az addig gyógyíthatatlan fiatalkori cukorbetegség kezelése inzulinpótlással. Rendelkezésre állt tehát egy fehérje természetű, hormonszerű gyógyszer, mely kiválóan bizonyított a mindennapi gyógyításban, életeket mentett, felfedezőinek Nobel-díjat is hozott, de sokat nem tudtak róla. Ez a következő 60 év története.